A nagy Ő, nem létezik. Értem?
Legalábbis abban a romantikus aspektusban nem, amit már az anyatejjel magunkba szívtunk.
olvass továbbLegalábbis abban a romantikus aspektusban nem, amit már az anyatejjel magunkba szívtunk.
olvass továbbNem. A legtöbben inkább másokat cseszegetnek helyette. És velük bizony, annak is meggyűlik a baja, aki minden erejével igyekszik a saját útját járni. Úgy tűnik legalábbis, hogy kishazánkban még mindig ez a virtus dívik. Pedig ép ésszel felfogni nem nagyon lehet (legalábbis, eddig nekem még nem sikerült), hogy a fészkes francba tud örömet okozni valakinek az, ha porig alázhat másokat? Miért attól nő az egója, hogy a másikat maga alá gyűrheti? És egyáltalán, miért érzi bárki is felsőbbrendűnek magát a többieknél?
olvass továbbSokan , sokféle dolgot őrzünk magunkban múltunk darabkáiból. Nagy szerelmek elmúlásának fájdalmát, gyászt , sértettséget , sok-sok sebet, melyek még ma is képesek hatással lenni ránk.
olvass továbbKözben még kritizálnak is, amiért roskadozik a lábad alatta. Egészen sokáig te is magadat okolod a vélt gyengeségeidért. Majd derengeni kezd, talán mégsem olyan biztos, hogy ennyire selejtesnek születtél.
olvass továbbSemmi sem visszataszítóbb számomra, mint az olyan ember, aki a saját fejébe zárva él és a fenekéből kihúzni azt képtelen. De nem az a bajom vele, hogy így létezik bele a nagyvilágba, hanem az, hogy nem akarja hagyni másoknak sem, hogy másképp/jobban élhessenek.
olvass továbbHa egymáshoz nem, legalább magunkhoz lehetnénk azok. S, ha magunkhoz azok lennénk, másokat sem vernénk át - legalábbis az én logikám szerint, így kellene, hogy legyen. Sokat gondolkodom ezen mostanában, hiszen jószerével az őszinteségre építettem az egész életemet
olvass továbbHa valaki arról beszél, hogy önismeretbe jár/önismereti könyveket olvas, dolgozik önmagával, sokan abba a tévképzetbe ringatják magukat, hogy ez az ember semmi mást nem csinál, csak ücsörög és könyékig dagonyázik a sérelmeiben. Pedig dehogyis.
olvass továbbBicskanyitogató egy cím nem mondom, de mivel ma már kb. hetedjére jött velem szembe a drága, gondoltam, megragadom az alkalmat és kifejtem én is a véleményemet a témával kapcsolatban. Hogy minek? - Mert megtehetem. És milyen jogcímen? Csak. - üdv. a szerk.
olvass tovább"Felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei, kapcsolati törései még a halálukkal sem enyésznek el, hanem bennünk élnek tovább" - írja Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében, amiben végigvezet minket, olvasókat egy olyan transzgenerációs önismereti úton, melynek segítségével esélyt kaphatunk arra, hogy saját életünkben is észrevegyük és helyére rakjuk a megörökölt viszonyulásainkat és viselkedési mintáinkat.
olvass továbbElőször is azért, mert egyszerűen nem tudnak. Mert túl fájdalmas. Másodszor pedig azért, mert félnek. És teljes joggal.
olvass továbbHiszünk-e abban, hogy a kezünkbe vehetjük az életünk irányítását, mert sok minden rajtunk, a mi választásainkon múlik? Vagy úgy véljük, hogy a körülményeknek, a környezetünknek, a múltunknak, a felmenőinktől hozott mintáknak kiszolgáltatottan, óhatatlanul be kell járnunk egy utat? Képesek vagyunk-e hosszú távon is kitartani a döntéseink mellett, akár külső elvárások ellenében, ha azok más irányba sodornának, mint amerre menni szeretnénk? Van-e elegendő autonómiánk? És, ha most még nincs, mit tehetünk azért, hogy megnövekedjen a belső (s vele együtt a külső) szabadságunk?
olvass továbbMinden anya szereti a gyermekét, minden anya a legjobbat akarja szíve legdrágább kincsének. Legalábbis elviekben így mennek a dolgok. Aztán a kevésbé szerencséseket egyszer csak arcul csapja a valóság. Merthogy nem minden szülő alkalmas a szerepére és saját sebzettségük okán, bizony rengeteg fájdalmat tudnak okozni az állítólagosan imádott csemetéiknek.
olvass továbbRáadásul a kutatási eredmények alapján tíz ember közül hét elégedetlen akkor is, ha a dolgai úgy alakultak, ahogy azt előzetesen szerette volna. Hogyan lehetséges ez? A képlet egyszerű: a legtöbb embernél a szabadon meghozott, jó döntése nyomán is viszonylag hamar megnő a veszteségtudat. Mert hiába veszi feleségül Dezső a számára tökéletes nőt, hát mégiscsak le kell mondania cserébe a másik három és fél milliárdnyi nőről - az meg azért, lássuk be, mégsem csekélység.
olvass továbbMint valami velem született kórság, úgy kísérte végig egész eddigi életemet a szégyenlősség bélyege. Hallgathattam a : jajj, ez a kislány milyen szégyenlős, a nem mer szólni kettőt sem, mert túl félénk! sopánkodásokat. Vagy a későbbiek során az: olyan beképzelt , hogy nem akar hozzánk szólni! ostoba (utólag már annak látom) mondatokat.
olvass tovább"Anya csak egy van - Az anyák mindennél jobban szeretik a gyereküket - Anya és lánya egymás legjobb barátnői" - stb. stb. Így hangzanak azok a jól ismert mondatok, amik nemzedékről-nemzedékre közvetítenek olyan kőbe vésettnek hitt igazságokat, melyek akár egy életre is megnyomoríthatják azoknak a gyerekeknek a lelkét, akik bizony nem tapasztalták meg, vagy nem épp úgy tapasztalták meg azt az anyai szeretetet, ahogy mások hangoztatták nekik.
olvass továbbAbban a hitben éltem egészen tegnapig, hogy a Facebooknál rosszabb már nem jöhet. Egészen jól hozzászoktam , hogy mindenkinek tökéletes élete van, jól néznek ki, edzettek, házasodnak, mosolyognak, boldogok. Mióta nem néztem rá egyetlen ismerősöm adatlapjára sem, azóta hál' isten a hírfolyamomban nem is jelenik meg senki. Köszönet érte, a jótékony algoritmusnak, ami csak azt tolja az arcomba, ami engem érdekelhet - bár hozzáteszem, néha jó volna másféle nézőpontot is látni a sajátomon kívül. Sikeresen kizártam hát magam, ebből a fene nagy tökéletesség cunamiból - gondoltam én.
olvass továbbAkárhonnan is nézem a dolgot, mind közül a legrosszabb a ...
olvass továbbKultúrember öt dologról nem beszél, legalábbis a barátain kívül másokkal biztosan nem. Ezek: a származás, a vallás, a politikai hovatartozás, a magánélet és a pénztárca - mondta Náray Tamás a Magyar Narancsnak adott interjújában, majd hozzátette: nálunk sajnos csak ezek a témák vannak napirenden. És ahhoz, hogy megállapíthassuk, mennyire igaz is az állítása, elég csak körülnéznünk kicsit a közösségi oldalakon.
olvass továbbLépten-nyomon azt hallani manapság, hogy csak képzeljük el amit el akarunk érni és ha eléggé tudunk benne hinni, akkor sikerülni is fog. De ha a nagy változásokhoz valóban elég a puszta hit is, akkor miért szokunk vissza annyian - minden esküdözés ellenére is - a dohányzásra, miért kúsznak vissza a nehezen leadott kilók és miért ücsörgünk ezredszer is ugyanabban a katyvaszban, amiről tudván tudjuk, hogy ezúttal sem válik majd előnyünkre? A válasz egyszerű. A hit szükséges, de nem elégséges feltétele a sikernek.
olvass továbbVan valami, ami jó eséllyel mindannyiunkban közös: boldogok akarunk lenni. Hogy kit - mi tenne boldoggá, az már egyénenként igencsak eltérő lehet, de végsősoron a többségünk szeretné elérni a kitűzött céljait, megvalósítani mindazokat a dolgokat, amikről azt feltételezzük, elvezethetnek bennünket a megelégedettség állapotához.
olvass tovább